1980-ban 9 éves „nagyfiúként” ismerkedtem meg a vívással. A fél évszázados egyesületünket a 38 év alatt csak a katonaság és a budapesti tanulmányaim miatt csaltam meg egy kicsit, de a vívást akkoriban sem hagytam abba. Nem tudom a módszertant, hogy minek köszönhető, de edzőink valami olyan varázslatot csináltak velünk, ami miatt a régi vívótársak 5-10 év kihagyás után ismét összetalálkozva pont onnét tudtuk folytatni a „beszélgetést”, ahol abbahagytuk. Számíthatunk egymásra bármiben. Tényleg olyan, mintha egy nagy család lennénk. Számomra a legnagyobb ajándék, amit a vívástól, vagy talán inkább edzőinktől kaptam, az az értékrend, amit belém palántáltak. Az egymás iránti odafigyelés, tisztelet, korrektség, megbocsájtás, a hibáink elismerése és korrigálása a hétköznapi viselkedésemet is meghatározzák, és segítenek abban, hogy sikeres lehessek. Az egyesület kerekesszékes edzőjeként, veterán versenyzőjeként és elnökségi tagjaként feladatomnak tekintem, hogy a fenti szemléletet át tudjuk adni a mostani fiatal generációknak. Ehhez kívánok mindannyiunknak kitartást, erőt, egészséget és lelkesedést!